Egész héten úgy éreztem, el kellene tűnnöm innen. Eddig kicsit reszkettem belül, ahogy belegondoltam abba, hogy hamarosan már nem telefonálhatok egyet csak úgy, ha baj van a szüleimnek, legjobb barátaimnak. Nem ülhetek vonatra, hogy 3 óra múlva a Kövesdombon lehessek, nem érkezhetek 1 perc séta után csengetni és székely himnuszt énekelni, hogy beengedjenek. négyesszáznegyvenkettő. ennyi kilométer. 274,646067. ennyi mérföld. plusz még ehhez hozzá se számolom a többi 351-et(218,101288 mérföld), amit a vonat menne tovább… és ez csak térben.
41,(09589041)% év. 5 hónap. 21 és még szinte fél hét. 150 nap. 3600 óra. 216000 perc. 12960000 másodperc. Kispál azt mondja, “kíváncsi voltál, kibírod-e”. nekem is énekelhetne. de más bolondul meg, mi meg sosem. Ez egy olyan lépés, út, életszakasz lesz, ami sok mindenen fordít majd valahogy. Érzem ezt, már az első, éjfélt követő csókodtól, H., hogy ez egy más év lesz. A tizenhármas, amitől rettegés fog(ott) el, változást hoz. Jót, rosszat, még nem tudom, valószínűleg mindkettőt. Csak azt tudom, hogy először csak a Kolozsvár-Szentgyörgy egy hónapos távhoz szoktajuk magunkat, telefonálgatásokkal, sms pötyögtetéssel, aztán jönnek a butapesti skype hívások. Csak az ne jöjjön el, amikor már az sem elég.
Egyelőre * a kettőnké a legnagyobb vizsga. Ha átmegyünk? Nem tudom. Csak egy dolgot tudok: itt sem biztos, hogy lesz pótszesszióra esély…
* (freudi elütés volt ez, jött volna ide egy “nem” szócska… de legalább így őszintébb)